„I won’t ever rest, until my dying breath” – ez a sor a Halestorm Everest című dalából származik, s azt hiszem, értelmezhető Lzzy Hale ars poeticájaként is. A modern rock egyik legbelevalóbb és legtehetségesebb, nyughatatlan énekesnője és háromtagú brigádja, a Halestorm (Arejay Hale, dob; Joe Hottinger, gitár; Josh Smith, basszusgitár), a 2010-es években a színtér egyik legnépszerűbb amerikai rockzenekarává nőtte ki magát, és minden túlzás nélkül sikert sikerre halmozott.
Díjakat nyert, keresztül-kasul végigturnézta a világot, és bebetonozta magát a műfaj élvonalába. Ez a felfelé tartó ív a 2020-as években is magabiztosan kitart, elég csak a banda legutóbbi, telivér hatodik albumát meghallgatni, mely augusztusban látott napvilágot Everest címmel. Az új lemezhez természetesen bemutató turné is dukált, ennek keretében érkezett a csapat csütörtök este a budapesti Barba Negrába.
A nyáron megjelent kiváló korong meghallgatása után felcsigázva vártam a csapat november 6-i hazai fellépését.
Az amerikaiak élő teljesítményéről csak jókat hallottam, a friss album pedig remek lett, így e hideg este emlékezetes koncertélmény ígéretével kecsegtetett. A banda már többször is járt Magyarországon (egészen pontosan hat alkalommal), például ők melegítették a közönséget a legutóbbi májusi Iron Maiden koncerteken, de a csütörtöki buli volt az első önálló fellépésük kis hazánkban. Az idei turné, mint fentebb is említettem, a friss lemez köré épült és nEVEREST néven fut.
Előzenekarként az indiai metálcsapat, a Bloodywood kísérte el Lzzyéket. A 2016-ban, Új-Delhiben alapított banda korai éveiben popzenét dolgozott át metálos formába, majd saját dalokat kezdtek el írni. Első saját lemezük Rakshak címmel jelent meg 2022-ben, második, Nu Delhi névre keresztelt LP-jük pedig idén márciusban.
Rapbetétekkel és indiai dallamokkal fűszerezett modern metálzenéjük elsőre igencsak tömény és hektikus,
de néhány hallgatás után gond nélkül beszippant a maga keleties, energiától duzzadó, vad világába (érdemes például megnézni a Nu Delhi, a Machi Bhasad, az Aaj vagy a Dana-Dan klipjét). Izgalmas a hindi/pandzsábi nyelvű ének, a helyi hangszereken megszólaltatott dallamok. A srácok is szimpatikusak, látszik, hogy szívvel-lélekkel zenélnek, arról nem is beszélve, hogy dalaikban releváns társadalmi témákat dolgoznak fel. A csapat úttörő az (eddig épp csak létező) indiai metálszíntéren, és felívelőben van a csillaga: nemzetközi turnékat bonyolítottak le az elmúlt pár évben, legutóbbi korongjuk pedig már egy amerikai nagy kiadónál, a Fearlessnél jelent meg.
Előzetesen persze felmerült bennem a kérdés, hogy miként keveredett az indiai metálosztag a Halestorm turnéjára – zenéjüket és kisugárzásukat tekintve ugyanis semmi közös nincs a két csapatban. Viszont ahogy mondani szokták, fő a változatosság – utólag pedig kiderült, hogy kifejezetten üdítően is hatott, hogy egy ilyen egzotikus produkció színesítette ezt a sötét őszi estét. A háromtagú zenekar (Karan Katiyar zeneszerző, gitáros; Jayant Bhadula, ének, hörgés; Raoul Kerr, rap) a turnéra három plusz taggal egészült ki: Sarthak Pahwa dholon (indiai dobon) játszik, Roshan Roy basszusgitározik, Vishesh Singh pedig a dobokat kezeli.
Első magyarországi fellépésükre egy hétszámos mini setlisttel készültek,
gyakorlatilag fele-fele arányban válogatva a fentebb említett két lemezről. A srácok eszméletlen erőbedobással fantasztikus hangulatot teremtettek: ment a headbangelés, a pogo, a circle pit – mindez olyan törzsi jellegű metál rigmusokra, amikre csak az nem ugrált, táncolt és csápolt, akit kőből faragtak. Ezen a ponton kiemelném, hogy a dhol kifejezetten emelte a nóták erejét, hangulatát, és kihangsúlyozta azok indiai karakterét. Az olyan bombák, mint a Dana Dan, a Nu Delhi vagy a Halla Bol elementáris erővel taroltak, és úgy érződött, hogy a Barba közönségét kilóra meg is vette a zenekar. Amikor pedig az egész sátor egyszerre ugrott a Machi Bhasadra, az (jobb jelző híján) hidegrázós pillanat volt. Kisebb átvezetőkkel és hét dallal a brigád szűk 45 percet játszott – és e háromnegyed óra után arra gondoltam, hogy Lzzyék felköthetik a gatyájukat, ugyanis Bloodywoodék szikrázóan jó bulit csaptak. Persze az amerikaiakat sem kell félteni, mint az kicsivel később be is bizonyosodott.
A Halestorm nem vette félvállról a lemezbemutató turné lényegét, műsoruk felét ugyanis valóban az Everest dalai tették ki. A másik nagyobb szekciót a Grammy-díjas és közönségkedvenc The Strange Case of… nótái jelentették, végül elszórva érkezett pár sláger a többi lemezről is. Sajnos a személyes kedvenc Back From The Dead húzónótái közül csak egyet kaptunk.
A színpadkép kiegyensúlyozott volt: építettek egy, az Everest borítójáról ismerős szörnykezet,
illetve a háttérbe hegyeket, elöl pedig csaknem 30 Marshall-láda jelentette a „díszletet”. Egyszerű, de a fényjátékkal kiegészítve abszolút kielégítő körítés. A hangzás telt, izmos volt, nem lehetett rá panasz. Na és akkor a koncert…
Nem érdemes kerülgetni a forró kását: mint azt borítékolni lehetett, Lzzyék egy vérprofi, energiával telített, csuklóból kirázott műsort szállítottak le, egy rutinos együtteshez méltóan. Tudom, hogy szinte már közhelynek számít, mégis le kell írnom:
Lzzy Hale „A Rockénekesnő” napjainkban, nem hallottam még nála jobbat.
Hangja egész este kristálytisztán, ahol kellett, öblösen, máshol rockos-rekedten szólt, de mindenhol tökéletesen. Főhősnőnk kisugárzása, karizmája tagadhatatlan; magával ragadja a hallgatót, és elviszi a hátán a műsort. Ms. Hale fáradhatatlanul, szívből énekelt, kiabált, csápolt, integetett – tényleg úgy tűnt, hogy energiája kiapadhatatlan. Természetesen a csapat többi tagjára sem lehetett panasz: Arejay feszesen dobolt, filljei egyszerűek, de precízek voltak, Joe Hottinger gitáros pedig érezhetően lubickolt az új lemezre írt szólók közben. Minden hang, váltás, mozdulat a helyén volt – ahogy a publikummal való kommunikáció is, sallangok nélkül.
A show pontban negyed kilenckor indult, sejtelmes vörös fényekkel és egy rövid, de hatásos intróval.
A műsor első felét a friss LP dalai dominálták, a Fallen Star és a címadó grandiózusabb, komolyabb atmoszféráját ellensúlyozták az olyan integetős lírák, mint a Darkness Always Wins vagy a How Will You Remember Me? De a legemlékezetesebb pillanatokat a koncert első részében egyértelműen a keserédes I Gave You Everything jelentette, melyben Lzzy minden dühét kiadhatta, Joe pedig a dal „ráadásaként” kedvére szólózhatott, míg az elnyújtott nóta katartikus véget nem ért.
A setlist második fele tartogatta viszont az igazi nagyágyúkat: a Back From The Dead, Rain Your Blood On Me, Freak Like Me, I Miss The Misery, Love Bites (So Do I) vitte a prímet, de a ráadásban játszott Black Vultures és a Like A Woman Can duója is remek választás volt. Utóbbi dal füstös keringője egyébként az egyik kedvencem az Everestről. Élőben is nagy élmény volt, nem csodálkoznék, ha a későbbiekben állandó tétele lenne a csapat repertoárjának. A visszataps utáni pár számmal együtt másfél órát tett ki a show,
a hangulat végig fesztelen volt, a közönség (nagyjából teltház lehetett) pedig hálásan fogadta az új dalokat,
épp úgy, mint a bejáratott klasszikusokat. Egyetlen apró kritikaként azt tudnám megjegyezni, hogy az öngyújtós balladák helyett én inkább választottam volna pár dögösebb, feszesebb számot, például az Ament vagy a Do Not Disturböt, hogy az est dinamikája ha lehet, még pörgősebb legyen.
A Halestorm jött, látott és győzött – profin, hibák nélkül, lendületesen. Szívből örülök, hogy a Bloodywoodot is magukkal hozták, ugyanis relatíve ritkán látni ilyen izgalmas, távoli helyről származó bandát – üdítő ellenpontja volt a főzenekarnak ez a csapat, arról nem is beszélve, hogy felvillanyozó atmoszférát teremtettek. Találkozott ezen az estén tehát a „vadkelet” és a „vadnyugat” két kiváló együttese. A kettő ötvözetéből pedig maradandó élmény született.
Halestorm with Special Guest: Bloodywood, Barba Negra, Budapest, 2025. november 6.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation)
